Klió 2001/3.

10. évfolyam

A két világháború közötti és a háború alatti spanyol külpolitika alapdokumentumait mindmáig senki sem gyűjtötte egybe, nem léteznek olyan sokkötetes forráskiadványok, amelyek alapján a német, francia, olasz, angol amerikai, sőt akár a szovjet külpolitika legfőbb lépései is okmányszerűen nyomon követhetők volnának. (E tekintetben a magyar történészek és történészhallgatók sokkal jobb helyzetben vannak.) Azt azonban nem mondhatjuk, hogy feldolgozott formában, monográfiákban a kapcsolatok bizonyos irányaira nézve ne találkozhatnánk ezeknek a dokumentumoknak a töredékeivel, a szerzők szükségleteinek megfelelő módon és mértékben idézve és értelmezve. Ám a Kelet- és Kelet-Közép-Európa irányában folytatott spanyol politika mindeddig nem indított komoly kutakodásra spanyol történészt. Nem tudni, hogy a viszonylat csekély jelentősége az ok, vagy a le nem becsülhető nyelvi nehézségek.

Annál fontosabb, hogy a barcelonai Ariel kiadó ez év elején az okmányok jelentős csoportjainak ismeretén alapuló történeti feldolgozást jelentetett meg a Franco-diktatúra 1939 és 1955 közötti kelet-középeurópai kapcsolatairól. A szerző, Matilde Eiroa San Francisco a Madridi Európai Egyetem (CEES) professzora korábban többek között a Franco-rendszer kül- és belpolitikája közötti kapcsolatról publikált érdekes könyvet. Jelenlegi munkája több közép-európai ország (Csehszlovákia, Bulgária, Magyarország) forrásai körében folytatott kutatómunka gyümölcse. A könyv kiadójáról érdemes elmondani, hogy történelmi sorozatában az oktatást elősegítő, aránylag olcsón kivitelezett, színvonalas, friss történeti munkák (nem tankönyvek) megjelentetése terén jeleskedik; a könyvekben elhelyezett kérdőívekben visszakapcsolást is kér kiadványainak oktatási felhasználásáról.

Külön érdekesség, hogy a szerző nem elégedett meg az 1945-ig terjedő időszak vizsgálatával, amelyre vonatkozólag nagy mennyiségű, rendezett diplomáciai forrásanyag található mind a spanyol, mind a kelet-középeurópai levéltárakban (hiszen szabályos, bár fluktuáló diplomáciai kapcsolatok álltak fönn Madrid és a térség államai között). Matilde Eiroa érdekes kísérletet tett arra, hogy a kutatást kiterjessze az 1945–1955 közötti évekre is, amikor ezek a kapcsolatok szüneteltek. A végpont szerencsés, 1955. december a Franco-rendszer (nemkülönben Magyarország, Románia és Bulgária) számára cezúra: az említett országok egyidejű ENSZ-felvételét hozta. A forrásbázis óriási hézagai miatt azonban az 1945–1955 közötti évtized vizsgálata hihetetlenül nehéz dolog. A hivatalos külügyi levéltárak adathiányosak. A kutatót, követi jelentések híján, innen-onnan összeszedett értesülések, titkos kapcsolatfelvételi kísérletek gyér írásos nyomai, önigazoló szándékú emlékiratok igazítják el – úgy-ahogy.

Ezek után indokolt fölsorolni, hogy a szerző mely országok spanyol kapcsolatait vizsgálja. Feladata hasonlított ahhoz, mintha egy vágtató ménes lovait akarta volna megszámolni. Végül is a térségben a polgárháború utolsó szakaszában még létezett Csehszlovákia és Jugoszlávia, madridi követségekkel. Később, ezek erőszakos megsemmisítése után, megjelent a szlovák és a horvát követség (1940 áprilisától, illetve 1941 áprilisától), Pozsonyban, illetve Zágrábban. Emellett megnyílt egy spanyol konzulátus a cseh-morva protektorátus székhelyén, Prágában (valójában a Harmadik Birodalomban működő konzulátusok egyikeként). De Nedics németek megszállta Szerbiájában, Belgrádban is nyitott Franco konzulátust. Ám formálisan, nyilvánvaló brit nyomásra, nem mondták föl a korábbi spanyol–jugoszláv kapcsolatot sem. 1955-ben, a háború fordulata után mintegy két évvel reaktiválódott is egy jugoszláv követség Ljubiša Vihacki, az egykori jugoszláv követség első titkára vezetésével, aki viszont már a londoni emigráns kormányt képviselte. Eközben Petar Pejačević, aki 1941 tavaszán még Jugoszlávia, majd az usztasa horvát állam követe volt, 1945-ig tovább működtette ennek a követségét is. 1944-től fokozatosan, fedetten újraéledtek a régi lengyel és csehszlovák kapcsolatok is, amiről Ambró (Ambrózi?) Ferenc magyar követ, majd –1944 áprilisától – Hollán Sándor ügyvivő is beszámolt jelentésében. Ez az elképesztő zűrzavar nemcsak Madrid kelet-európai kapcsolataira jellemző. 1943–44-re megkettőződött az olasz és a francia nagykövetség, burkoltan újraéledt a holland és a belga kapcsolat. Franco fokozatosan olyan helyzetbe került, mint Truffaldino, Goldoni: Két úr szolgája című pompás darabjának a hőse, azaz hol az angol és az amerikai nagykövet tiltakozott a tengelycsatlósok madridi képviselete, hol a német az emigráns kormányoké ellen. Franco megpróbált mindkét gazdájának eleget tenni, mégis mint Truffaldinót, folyton itt is, ott is kiporolták. Ha ehhez hozzávesszük, hogy pl. a japán nagykövetség mellett ott díszelgett a mandzsukuói bábállam, sőt a japánbarát nankingi Vang Csing-vej-kormány “követsége” is, a kép kiteljesedik.

De térjünk vissza Eiroa könyvére. Vizsgálódásai a spanyol diplomácia Bulgária, Csehszlovákia, Horvátország, Jugoszlávia, Lengyelország, Magyarország, Románia és Szlovákia kormányaival fenntartott kapcsolatait érintik. Nem kerülheti meg, hogy kitérjen az 1939 után francia, majd mexikói száműzetésben működő emigráns köztársasági kormány kelet-középeurópai kapcsolataira is. Ugyancsak foglalkoznia kell néhány, 1945 után Madridban szervezett, különös státusban lévő, félhivatalos követség pályafutásával, amelyek a hazai rendszerekkel szembenálló emigráns kolóniákat képviselték, és részben a Franco-adminisztráció, részben a nyugati demokráciák támogatásával jöttek létre és működtek. Ezeknek csak egyike volt a mintegy húsz éven át fennállt Magyar Királyi Követség.

A kötet első része azokat az erőfeszítéseket mutatja be, amelyeket a még ki sem épült francóista kormányapparátus tett, hogy a kelet-középeurópai országokban működő spanyol követségeket a maga szolgálatába állítsa. Ezt egyaránt megkönnyítette számára a spanyol diplomáciai kar politikai és szociális összetétele, valamint a fogadó államokbeli, nagyobbrészt az 1936-os felkelők ügyével rokonszenvező kormányzatok segítsége. Nehezebb volt azt elérni, hogy ugyanezek a kormányok hivatalosan is elismerjék Franco juntáját. Ez több esetben még konzervatív-jobboldali kormányok esetében is másfél-két évet vett igénybe. Ezek a kormányok ugyanis – még a német és az olasz de jure elismerés után is – haboztak megtenni ezt a lépést. Ezt több mozzanat magyarázza: féltették országaik vállalatainak köztársasági területen működő érdekeltségeit; félszemmel Anglia és Franciaország lépéseit is figyelték; mérlegelték a háború kimenetelének az esélyeit; végül arra is vártak, hogy az ideiglenességet sugalló spanyol junta helyébe a felkelők által birtokba vett területen a nemzetközi normáknak legalább külsőleg megfelelő kormányszerv jöjjön létre. Miután ez utóbbi 1938 elején megtörtént, a folyamat felgyorsult. Két ország, Csehszlovákia és (az Eiroa által nem tárgyalt) Ausztria esetében ez groteszk módon ment végbe. Az osztrákok a döntést az 1938. januári budapesti olasz–magyar–osztrák külügyminiszteri tanácskozás alkalmával, Ciano olasz külügyminiszter nyomására, néhány héttel Ausztria német bekebelezése előtt hozták, a magyar elismeréssel egyidejűleg. Csehszlovákia követe 1939. február 1-jén adta át Franconak az elismeréséről szóló okmányt, hat héttel azelőtt, hogy az egykori csehszlovák állam München utáni maradványait a német birodalom és az ország szomszédai négy részre szakították.

A második rész a második világháborúnak a kapcsolatok szempontjából is hihetetlenül fordulatos éveit tárgyalja. A térség országai részben megszállt országok voltak, amelyeknek az Egyesült Nemzetek által elismert emigráns kormányai ellenségesen álltak szemben a tengelyhatalmakkal. Területükön azonban német–olasz támogatást élvező, a tengely oldalán felsorakozó adminisztrációk működtek (Horvátország, Szlovákia). Ezeknek az volt az érdekük, hogy szerény nemzetközi elismertségüket minél több hivatalos kapcsolatfelvétellel szélesítsék. Ezen a ponton szempontjaik találkoztak a spanyol Franco-kormányéival, amelyet (különösen kezdetben) hasonló szempontok vezettek, és a németekéivel, akik minél több állam kormánya által el kívánták ismertetni ezeket a csatlósaikat. Más országok (Bulgária, Magyarország, Románia) kormányzatai a tengelyhatalmak szövetségesei voltak. Az ő szempontjaik a háború első és második szakaszában is sok tekintetben azonosak voltak a madridiakkal. Eleinte nem akartak kimaradni azokból az előnyökből, amelyeket kormányaik elképzelései szerint az európai német–olasz előnyomulás kínálhatott nekik. Később, a háború fordulatával viszont megpróbáltak óvatosan kihátrálni a tengely vezető hatalmai melletti elkötelezettségből, ami a háború utáni rendezés alkalmával sokba kerülhetett nekik. Ezt az igyekezetet gyorsította az olasz fasizmus összeomlása, a tengely sokféle veresége. Visszafogta azonban geostratégiai helyzetük, az a mind valószínűbb perspektíva, majd bizonyosság, hogy a német csapatok kiűzése az Egyesült Nemzetek munkamegosztása értelmében a szovjet hadsereg osztályrészévé lesz. Eiros jól dokumentáltan ábrázolja mindkét szakasz spanyol törekvéseinek a kelet-középeurópai kapcsolatokban tetten érhető megfontolásait, illetve lépéseit.

Széles áttekintést kaphatunk a könyvből arról is, hogyan, milyen elvek alapján és milyen sikerrel kapcsolódott be a spanyol diplomácia 1944-ben – részben erős angol–amerikai ösztönzésre – az életveszélybe került közép-európai zsidók oltalmazásába útlevelek és védlevelek kiosztásával, amelyek (a rendszerek ideológiai-politikai rokonsága folytán) adott esetekben hatékonyabbak voltak, mint a svéd vagy a svájci védőútlevelek. Az is kiderül azonban, hogy ez a tevékenység erősen függött adott poszton lévő külügyi tisztviselőknek, nem utolsósorban azoknak a diplomatáknak a személyes hozzáállásától, akik a román, a bolgár és a magyar fővárosban váltották egymást. (Magyarországon ezek valóban mindent megtettek az embermentés érdekében, és a lehetséges maximumot érték el.)

Ebben az időszakban a kelet- és közép-európai térség minden fővárosában megszűnt a spanyol képviseletek működése. Ezt nem a térség új kormányai kezdeményezték (bár ezt minden bizonnyal rövidesen megtették volna). Újszerű és kevéssé ismert, mi történt ezeknek az országoknak a spanyol fővárosban működő diplomatáival. (A bolgárok pl. az ország 1944. szeptemberi átállása után megpróbáltak az új helyzetnek megfelelőbb diplomatákat kinevezni, akiket viszont a spanyol kormány tekintett “persona non gratanak”.) Végül is a spanyol külügy minden olyan országból hazahívta a követeit vagy ügyvivőit és más diplomatáit, amelynek a területén a szovjet hadsereg előrenyomult, és töröltette a madridi külképviseletek listájáról a szovjet szférába került országok követségeit. (Magyarország viszonylatában az előbbi 1944 decemberének első felében, az utóbbi 1945 januárjában következett be.)

A harmadik rész a II. világháború befejeződésének, a Franco-diktatúrát hatalomra segítő erők vereségének, majd a rendszer ebből eredő, mintegy ötéves (1945-től 1950-ig tartó) nagy mértékű elszigetelődésének az időszakát tárgyalja. Eiroa pompásan mutatja be Franco illúzióit, amelyeket Spanyolország jelentős szerepéhez fűzött a háború utáni nyugati világban. Ám hamarosan az ENSZ több dokumentuma, illetve a potsdami értekezlet résztvevőinek egy nyilatkozata kimondta: amíg a tengelyhatalmak segítségével létesített kormányzat a helyén van, Spanyolország nem lehet a szervezet tagja. Ehhez, mint megtudjuk, hozzájárultak Anthony Eden brit külügyminiszter értesülései arról, hogy Spanyolország nagymértékben közreműködik a prominens német nemzetiszocialistáknak (és vagyonuknak) a kimenekítésében, Latin-Amerika több országa irányában.

Eiroa nem bíbelődik az eseményeknek azzal a szálával, amelyet hazai és külföldi történészek százszor földolgoztak. Említi és időben elhelyezi, de nem részletezi a Biztonsági Tanács döntését s tagországok követeinek visszahívásáról Madridból. A figyelmét elsősorban az a jóval kevésbé ismert mozzanat köti le, hogy milyen taktikát alkalmazott Franco és bizalmasa, Luis Carrero Blanco, a miniszterelnökség államtitkára a kormányukat sújtó elszigeteltség oldására. Franco igyekezett önmagáról az egyetlen megbízható nyugat-európai antikommunista támasz, a “Nyugat-Európa védőbástyája” (centinela del occidente) képet sugallni. Emellett, Eiroa találó megállapítási szerint, ennek a taktikának a része volt az említett “félhivatalos” közép- és délkelet-európai követségek megnyitása Madridban, emigráns diplomatákkal az élükön (Magyarország esetében 1949-től ez a diplomata Marosy Ferenc volt). A csehek és a szlovákok külön-külön követséget alakítottak, mivel Formánek cseh diplomata, Benes híve, nem óhajtott egy gyékényen árulni a Tiso-féle Szlovákia tradícióját folytatni kívánó szlovák emigránsokkal. Ugyancsak rivalizálás bontakozott ki az 1950-ben Madridba érkezett Miklós herceg, a román királyi család tagja és Horia Sima, a Vasgárda egykori vezére között. Lengyel viszonylatban Józef Potocki gróf és Marian Szumlakowski küzdött a képviselet vezetésének lehetőségéért. Jugoszláv vonatkozásban Vihacki és Luković között indult harc annak az 1941 előtt keletkezett kereskedelmi többletnek a Petar király vezette emigráció egyik vagy másik csoportja javára való felszabadítása körül, amely spanyol bankokban nyugodott pezetában és svájci frankban. 1951-ben “a spanyol kormány vendégeként”, álnéven Madridba érkezett Simeon, egykori bolgár király és felesége, Juana is, bolgár emigránsok nagyobb csoportjának a kíséretében. Ezután bolgár királyi követség is létesült a spanyol fővárosban, amely lassan a megdöntött dinasztiák egyik legfőbb gyülekezőhelye lett.

Mindezek csupán morzsák a kelet-európai emigráció belső küzdelmeinek és a spanyol külpolitika velük kapcsolatos, olykor alkalmi jellegű döntéseinek Eiroa által rengeteg részlettel leírt történetéből. A könyvnek ez az a része, amely nemcsak a történelemben járatos olvasók szélesebb rétegének, hanem a szakembernek is a legtöbb újat kínálja. Hasonlóan bőségesen sorakoztat föl kevéssé ismert tényeket a köztársasági emigráns kormány kapcsolatteremtéséről a kelet-középeurópai kormányokkal, amelyek 1946-ban hivatalosan elismerték. Így jöttek létre az Eiroa által “egymást keresztező” jelzővel illetett sajátos kapcsolatok, amelyek során mindkét fél fölkarolta és bizonyos fokú diplomáciai elismerésben részesítette a másik emigránsait.

Nem nagy terjedelemben, de érdekfeszítően tér ki a szerző azokra a kezdődő gazdasági-kereskedelmi kapcsolatokra, amelyeket a leírt fejlemények közepette egyes spanyol vállalatok, minden politikai nehézség ellenére teremtettek közép-európai országokkal, a hidegháború leginkább “mosolyszünetes” éveiben.

A függelékben a szerző igyekszik a tőle telhető legtöbb adatot nyújtani az olvasó eligazítására. Egy korszakra vonatkozólag, 1939 és 1945 között (nyilván, mert erről vannak rendszerezett adatok a madridi külügyi levéltárban) közli a Spanyolországban akkreditált közép-európai, illetve az említett térségben működő spanyol diplomaták jegyzékét. (A Madridban létesült “officiózus” képviseletek 1945 utáni diplomatáit ez a lista nem öleli fel. Emellett – nem közkeletű, de igen hasznos megoldással – Eiroa listát közöl a kötetben szereplő spanyol diplomaták karrierjének állomásairól, kelet-középeurópai megbízatásaik idején, de előtte és utána is. Megismerhetjük a köztársasági emigráns kormány kelet-középeurópai kormányzatok mellé delegált diplomatáinak jegyzékét is. (Hiányzik viszont a párizsi majd a mexikói republikánus kabinetekhez kiküldött kelet-európai diplomaták nehezen kideríthető neve, magyar viszonylatban pl. a párizsi követség munkatársaként a spanyol republikánus kormány melletti ügyvivő szerepét játszó Szakasits Györgyé.)

A függelék impozáns bibliográfiát vonultat föl, amelyben jelentős “oral history”-források, például a spanyolországi emigrációban működött kelet-középeurópai diplomaták még élő családtagjainak, munkatársainak a visszaemlékezései is szerepelnek. Magyar vonatkozásban megtalálhatjuk Rónay Zoltánnak, Marosy egyik munkatársának a publikált memoárját is. Rokonszenves vonásként a szerző a jegyzékben lelkiismeretesen megemlíti a téma földolgozásához felhasznált magyarországi (és más külföldi) publikációkat is, és az előszóban is köszönetet mond a kapott segítségért. Tudományetikai szempontból abszolút korrektséggel jár el.

Végül nem kötözködésként, kitérek egy fogyatékosságra, amely szinte az egész mai spanyol történeti irodalomra jellemző, ezért nem varrható kizárólag az éppen terítéken lévő szerző nyakába. A kelet-középeurópai diplomaták neveinek ortográfiájában ugyanis költői rendetlenség uralkodik (pontosabb lenne, ha már költészetről van szó, Dante poklát említeni). Nem óhajtom alábecsülni egy szláv, román vagy magyar személynév leírásának, különösen pedig kiejtésének a nehézségeit a nyugat-európaiak számára. Ám engedtessék meg, hogy ez fordított esetben is így van, a magyar szerző mégis (a számítógép szimbólumrendszerét a végsőkig kifacsarva) előállítja a személynévnek az illető országban használt változatát a speciális ékezetekkel, betűkkel stb. (olvassa el ki-ki, ahogy tudja). Végső megoldásként lehetségesnek tartom, hogy a nevek a spanyol olvasó számára emészthető, fonetikus változatban szerepeljenek, különösen olyan szerb vagy bolgár nevek esetében, amelyek eredetileg más írásrendszerben (pl. cirillben) használatosak. Azt azonban nehezen tudom elfogadni, hogy a kétféle írásmód keveredjen. Tudom, a kelet-európai diplomaták – további bonyodalmakat kavarva – eleve próbálták nevüket a spanyol fülnek ismerős változatban közölni, hogy elejét vegyék az esetenkénti botrányoknak (később pl. Marjay József miniszterelnök-helyettes nevét Maryay-ként írták, hogy a j betű h-kénti olvasásából származó skandalumot elkerüljék). Mégis égnek áll a kevés hajam, amikor Petar Pejačević (magyarban fonetikusan: Pejacsevics) nevét Pejacsevichként látom leírni (spanyol olvasásban: Pekhaszevics), pedig letenném az esküt, hogy ez valamely magyar dokumentumból szűrődött át a kötetbe (magyar követi jelentések többször említik mint madridi jugoszláv majd horvát követet).

Mivel a Klió az interneten is megjelenik, a kapcsolatfelvételt segíthetik elő azzal, ha közlik elektronikus postacímüket, és hozzájárulnak annak közléséhez. http://www.c3.hu/~klio ; e-mail: terdelyi@drotposta.hu

Sajnáljuk, hogy folyóiratunk 2001/2-es számában megváltoztattuk egy írás eredeti címét (141. o.), holott szerzőnk, Szilágyi Imre mindig, következetesen Ljubljanáról, ljubljanai katonatisztekről írt Rok Stergal kötetének ismertetése során. Az interneten helyesbítettük. Az érintettektől elnézést kérünk.